Első Fejezet

~Néhányan azt mondják, hogy a sírás semmit sem old meg. Mások pedig azt, hogy mindent megkönnyít. Azt, hogy így könnyebb lesz elviselni a fájdalmat. Pedig ez egyáltalán nem így van. A fájdalmat mindenhogy nehéz elviselni. Akár sírunk, akár nem. 

Én sírni akartam. Zokogni. Teli torokból üvölteni, de képtelen voltam rá..~

Szótlanul álltam végig a temetést a napsütésben és minden erőmmel azon voltam, hogy talpon maradjak. Sosem gondoltam volna, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat. Valahogy mindig is hihetetlen gondolatnak tűnt. Most mégis itt állok, az ő temetésén, és bármennyire is szeretném visszakapni őt, mindegy, hogy mit teszek, akkor sem fogom.

Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Nem azt a fajtát, amikor elesel, és felhorzsolod a térded, vagy véletlenül megégeted magad, esetleg megütnek. Nem, ez a veszteség fájdalma volt, az a fajta fájdalom, ami lebénít, ami miatt sírni és képtelen vagy. Az az érzés amikor rájössz, hogy már soha többé nem láthatsz valakit, akit szeretsz, és aki fontos neked.

Hirtelen egy meleg érintés rántott ki a gondolataim világából, mire mosolyt erőltetve az arcomra, erősen megfogtam az öcsém, vagyis ikertestvérem kezét. Jeremy könnyes tekintettel nézett le rám, majd egy apró mosolyt villantott felém.Mindig is volt valami megnyugtatót a mosolyában. Valami, ami a legborzasztóbb napokon is képes volt egy kis boldogságot csempészni a szívembe. Szerencsére ez ma sem volt másképpen, ma is egy kissé megnyugtatott, amiért felettébb hálás voltam neki.

Mindig is imádtam őt. Sokan rosszul viszonyulnak a testvérükhöz, de én az életem minden egyes percében hálás voltam azért, hogy itt van nekem. Mindig is hálás voltam azért, hogy kaptam egy támaszt anélkül, hogy kértem volna. 

- Mehetünk?-kérdezte tőlem halk, óvatos hangon, mire egy aprót bólintottam és közelebb húztam a testem az övéhez, hogy talpon tudjak maradni.

Amint hazaértem, a szokásosnál gyorsabban futottam fel az emeletre és a szokásosnál sokkal nagyobb erővel vágtam magam az ágyamhoz, legbelül azt kívánva, hogy belefulladjak az öblítő illatú takarók és párnák sokaságába. De sajnos erre képtelen voltam, ahogyan arra is, hogy megszüntessem az engem égető érzéseket, amelyek szinte már szétfeszítettek belülről. 

Azt reméltem, hogy idővel könnyebb lesz. Hogy idővel sokkal, de sokkal egyszerűbb lesz elfogadni azt, hogy már nincs velem. Azt reméltem, hogy idővel képes leszek nélküle élni. 

De már másfél hét telt el azóta a nap óta...és semmi sem lett könnyebb. 

Persze sokan nyugtattak azzal, hogy másfél hét alatt nem is lehet feldolgozni egy ilyen horderejű dolgot, sőt képtelenség, én mégis úgy éreztem, hogy legalább egy kissé jobban kellett volna éreznem magam a napok elteltével. 

De egyáltalán nem éreztem magam jobban. 

Sőt, minden nap egyre nehezebb és nehezebb lett. Mintha minden egyes nap elteltével egyre messzebb kerültem volna tőle. És nem akartam ennél messzebb kerülni tőle..

Magamhoz húztam az egyik hatalmas díszpárnát és olyan erősen szorítottam a mellkasomhoz, amennyire csak tudtam. 

Reszketve fújtam ki a levegőt, hogy kicsit megnyugtassam magam és eltereljem a gondolataimat a temetésről, azonban, amikor belefúrtam a fejemet az éppen szorongatott párnába, a gyomrom bukfencet vetett és olyan messzire dobtam magamtól a tengerkék színű darabot, amennyire csak tudtam.

- Hé!- hallottam meg egy kellemes hangot az ajtóból, mire egyből arra fordítottam a tekintetemet és kissé felkuncogtam, amikor megláttam Jeremyt, aki magasba emelt kezekkel nézett rám, ugyanis akaratom ellenére őt találtam el, az igencsak nagy méretű párnával.

- Bocsánat, nem direkt volt, csak..- kezdtem bele a mondandómba, de igazából én sem tudtam, hogy miért ijedtem meg attól, hogy legjobb barátom kellemes illata áradt a tengerkék színű díszpárnából. Hiszen régen mindig az-az illat nyugtatott meg, mindig az-az illat volt mellettem és volt, hogy az-az illat altatott el. 

Jeremy csak egy mosollyal nyugtatta a dolgot és a párnát az egyik székbe dobva, leült az ágyam szélére és mélyen a szemembe nézett.

- Meghan. Jól vagy? És kérlek ezúttal őszintén válaszolj erre a kérdésre. Nem kérek a mellébeszélésekből. - mondta a velem szemben ülő fiú, mire remegve, a könnyeimmel harcolva, megráztam a fejemet, ugyanis jelen pillanatban tényleg nem voltam jól, akkor sem, ha a jelenlegi helyzethez mérjük a ~jól vagy~ kérdést.

Hirtelen annyira reszketni kezdett a testem, hogy muszáj volt végigterülnöm a hatalmas ágyon, megszakítva ezzel a testvéremmel tartott szemkontaktust. 

Annyian érdeklődtek már a hogylétem felől, hogy számon sem tudtam volna tartani, és bár eleinte mindenkinek őszintén válaszolgattam a kérdésre, az utóbbi pár napban, csak olyan válaszokat osztogattam, mint például:

•  "Lehetnék rosszabbul is."
• "Persze, már teljesen beletörődtem a dolgokba."
• "Jól leszek..."
• "Persze, minden rendben van."

Persze nem azért, mert nem akartam őszinte lenni a barátaimmal szemben, csak egyszerűen nem szerettem volna, ha aggódnak értem. 

Jeremy halkan, óvatosan ledőlt mellém az ágyra, és hirtelen átdobva kezét a derekamon, magához húzott és így teljesen a mellkasának feszült a hátam.

Aznap este, azon a bizonyos napon, Jeremy bejött a szobámba és több órán keresztül így feküdtünk az ágyban, hol egyikünk, hol másikunk küszködve a könnyeivel .

Aztán másnap is, és azután is, így tovább és tovább, mígnem képes voltam egyedül is elaludni, anélkül, hogy ne riadnék fel sikítozva az éjszaka közepén.

-Én itt vagyok Meghan, mindig itt leszek. - súgta nekem halkan az engem ölelő fiú.

- Szeretlek Jeremy. – suttogtam, majd engedve a fáradtságnak, lassan lecsuktam a szemeimet és hagytam, hogy végre kicsit megszűnjön a bennem nyugvó fájdalom.

Zihálva ébredtem az éjszaka közepén.

Szőke hajam a homlokomhoz tapadt, az izzadság pedig gyöngyszemekként csillogott a nyakamon.

Jeremy halkan szuszogott mellettem, miközben megpróbáltam úgy kikecmeregni az ágyból, hogy ne ébresszem fel őt, amiben szerencsére sikerrel is jártam, ugyanis egy pillanatra sem nyitotta ki a szemeit.

Halkan lépkedtem végig a lefelé vezető lépcsőfokokon és örömmel vettem észre azt, hogy édesapám dolgozóirodájából fény szűrődik ki.

-Szia. Mikor értél haza?- léptem be a hatalmas tölgyfa ajtón, mire apu felém emelte a tekintetét, amiről azonnal Jeremy kedves, gyönyörű szemei jutottak eszembe.

Apu azonnal felállt a jól megszokott helyzetéből az íróasztal mögött, és azonnal hatalmas léptekkel felém kezdett közeledni, én pedig természetesen szíves örömest vetettem magam meleg, férfias és biztonságot adó ölelésébe.

-Annyira sajnálom kicsim..sajnálom, hogy nem lehettünk itt veled. Édesanyád üzeni, hogy nagyon-nagyon sajnálja, hogy neki is ki kellett hagynia Cameron temetését. - mondta apu, miközben egyre erősebben és erősebben ölelt magához, majd maga felé fordítva várta a reakciómat a bocsánatkérésére.

Azonban egy pillantással megnyugtattam afelől, hogy semmi gond, hiszen nem vártam el tőlük azt, hogy miattam felfüggesszék az egyik éppen zajló üzletüket.

Beszélni akartam apuval. Beszélni akartam neki az érzésimről. Beszélni akartam neki arról, hogy mennyire hiányzik Cameron. Beszélni akartam neki arról, hogy mennyire üresnek és kitaszítottnak érzem magam a fiú nélkül. Beszélni akartam vele, ahogy kiskoromban is tettem. Beszélni akartam vele az elmúlt másfél hétről. Beszélni akartam vele arról, hogy mekkora szükségem lett volna rá, hogy mekkora szükségem van most rá. Beszélni akartam neki arról, hogy mennyire vártam már, hogy hazajöjjön és végre kiadhassak magamból minden érzést, azonban hirtelen édesapám hátrált tőlem pár lépést és komoly tekintettel nézett rám.

-Remélem, hogy ez a másfél hét elég volt arra, hogy kipihend a történteket és újra elkezd az edzéseket. Nem teheti tönkre egy ilyen kis ostobaság az évadodat. Be kell jutnod a válogatottba. . – mondta, mire levegő is alig jutott a tüdőmbe.

Egy ilyen kis ostobaság…?! Cameron halálával szinte az egész világom összetört és apa képes egy kis ostobaságnak nevezni azt, hogy elveszítettem őt?!

A szívem hevesen lüktetett a mellkasomban és úgy éreztem menten kiszakad a helyéről. A mérhetetlen fájdalom lassacskán szivárgott bele a tudatomba, hiszen én is, és apa is tisztában volt azzal, hogy az idei évadban Cameron volt a legesélyesebb a bejutásra.

Most először megtettem azt, amit soha ezelőtt nem.

Hátat fordítottam az apámnak, és kisétáltam a szobából.