~Amikor szeretünk, mindig jobb ember válik belőlünk. Legalábbis mindenki ezt mondja.Talán ez így is van.De mi van akkor, ha elveszítünk valakit, akit szeretünk? Sosem akartam megtudni, hogy mit kellene tenni ilyenkor. Sosem akartam elveszíteni senkit, akit szeretek. De az élet nem egy tündérmese. Sosem volt és soha nem is lesz az. Nem alakíthatjuk kéjünk, kedvünk szerint. Nem dönthetjük el, hogy kit szeretünk meg, vagy azt, hogy kit veszítünk el. Nem születünk azzal a feltétlen reflexszel, hogy kezelni tudjuk a fájdalmat, a veszteség érzését.
Most már tudom, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, ha megtanulok újra lélegezni....~
Csak bámultam a tengert.
A tengert, ami a részem volt, ami képes volt begyógyítani a sebeimet.
A tengert, ami mindent elvett tőlem.
Sosem értettem, hogy hogyan lehetséges az, hogy valami, ami valaha a legboldogabbá tett, egy másodperc törtrésze alatt a legkínzóbb dologgá válhat az életemben.
- Sajnálom.-hallottam meg egy hangot a hátam mögül, aminek hatására összerezzentem, de a tekintetemet nem vettem le a háborgó vízről.
Apa halk mozdulatokkal helyezkedett el mellettem és hosszú percekig egy szót sem szólt.
- Sajnálom, amit mondtam Meghan. Annyira sajnálom. De nekem is ugyanolyan nehéz, mint neked. Cameron olyan volt, mintha a fiam lett volna. Nekem is fontos volt. De képtelen vagyok megbirkózni azzal, hogy nem csak őt veszítettem el, hanem téged is. Értsd meg, hogy ez nem csak neked nehéz..- mondta apa, szinte suttogva, elcsukló hangon, de nem emelte felém a tekintetét.
Nem akartam osztozni Cameron halálának fájdalmán. Bármekkora őrültségnek is hangzik ez.
Egyszerűen csak ez maradt nekem belőle.
Semmi más..csak az üresség és a fájdalom...
Nem engedhettem, hogy ezt bárki más elvegye tőlem.
Így hát ismét olyat tettem, amit soha, de soha nem tettem volna meg.
Felálltam a homokból és gyors, száguldó léptekkel futni kezdtem.
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak és a szívembe minden egyes lélegzetvétellel, hatalmas fájdalom nyílalt.
*Két hónappal korábban*
- Szia.-mondtam halkan, miközben leereszkedtem Cam mellé az egyik sziklára.
A kedvenc helyünkön üldögélt.
A sziklaszirten, amire mindig felcsaptak a hullámok. Amikor elkezdtünk együtt edzeni, rettegtünk a hullámoktól. Féltünk, hogy talán nem tudjuk meglovagolni az egyiket, esetleg nem tudunk időben feljönni a víz alól, vagy esetleg elnyel minket az egyik..
Hiszen szörfösként ezzel tisztában kellett lennünk. Hiszen egyetlenegy sport sem veszélytelen.
Öt éves korunkban találtuk ezt a helyet. Mivel itt a hullámok nem érhettek fel hozzánk, valahogy egy megnyugtató hely lett számunkra.
Mindig idejöttünk, ha történt valami, amit nem tudtunk kezelni, esetleg csak rettegtünk valamitől.
Egyetlenegy olyan alkalom sem volt, amikor azért másztunk volna fel ide, mert boldogok voltunk..
Kérdőn néztem a szőke hajú fiúra, miközben a sötét égboltot kémlelte.
- Szóval ez már sosem lesz könnyebb?-kérdezte tőlem halkan, miközben felém fordította a fejét és könnyektől csillogó tekintettel meredt rám.
- Mi?-kérdeztem halkan, miközben az arca felé nyújtottam a kezemet és letöröltem az arcán végigszáguldó könnycseppeket.
- Lélegezni....-mondta halkan.
Reszkető testtel másztam egyre feljebb a jól ismert sziklán és minél feljebb és feljebb jutottam, annál inkább éreztem azt, hogy a levegő képes lenne szétégetni a tüdőmet, annyira égetett minden egyes lélegzetvétel.
Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz és olyan erősen kulcsoltam át a karommal, amilyen erősen csak tudtam.
Anya sokat mesélt arról, hogy a szeretet sok mindenre képes. Meggyógyít embereket, háborúkat akadályoz meg, boldoggá tesz másokat, jobb emberré tesz minket. Régen sokat nevettem ezen, nem is vettem komolyan. Hiszen egyetlenegy aprócska érzés, nem lehet képes ilyesmire. Nem lehet ekkora jelentőséget tulajdonítani egy érzésnek..
Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, rá kellett jönnöm, hogy anyának igaza van.
A szeretet sok mindenre képes.
Több mindenre, mint az emberek hiszik, esetleg hinni merik.
A szüleim, Jeremy és Cameron szeretete a világot adta nekem. A szeretetük mindig jobbra sarkallt, mindig jó útra térített és mindig meggyógyított, megvédett mindentől.
A szeretetük nélkül nem lenne semmim. A szeretetük nélkül, nem lennék az, aki vagyok.
Hiszen erről szól az egész, nem? Arról, hogy szeret-e annyira valaki, hogy a jót lássa benned, hogy elhitesse veled, hogy jó az, amit csinálsz, vagy esetleg a fejedhez vágja, ha hülyeségre készülsz, arról, hogy szembesítsen a hibáiddal.
A szeretet nem arról szól, hogy megváltoztassunk valakit, vagy, hogy jobb embert faragjunk a másikból, esetleg a saját képünkre formáljuk.
A szeretet arról szól, hogy segítsünk a másiknak abban, hogy igenis a legjobbat lássa magában és ezáltal jobb ember válik belőle.
Hiszen pont ez a lényeg, nem? Az, hogy elég jók legyünk ahhoz, hogy megérdemeljük mások szeretetét.
Viszont elveszíteni valakit, teljesen más.
Elveszíteni valakit, akit szeretsz, a legrosszabb dolog a világon.
Hiszen a szeretet veled együtt születik. A veszteség érzésének elviselése, azonban nem.
Nem is tudom, hogy az ember miatt olyan nehéz elviselni azt, ha valakit elveszítünk vagy inkább a szeretete miatt.
Hiszen a szeretete tett azzá, aki most vagyok.
Aztán hirtelen rájöttem.
Bár Cameront elveszítettem, a szeretetét nem. Hiszen az bennem van, a szeretete én magam is vagyok...
Letöröltem a könnyeket az arcomról és hatalmas sóhajtva az égboltra emeltem a tekintetemet.
- Nem lesz könnyebb -suttogtam halkan.
-De újra megtanulok lélegezni.
